Ugrás a tartalomra

Egy Boldog megtalálása

2019. 09. 19., cs - 12:30

2019 márciusában sikerült megtalálni Boldog Sándor István szalézi vértanú földi maradványait a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában. A szalézi rend hivatalos közleményben tudatta a hírt a szélesebb nyilvánossággal, amelyet szerkesztőségünk is megkapott. Olvasóink most a rövid híradás hátterét is megismerhetik egy személyes, naplójellegű feljegyzésből.

A Don Bosco Szaléziak Szent Istvánról elnevezett Magyar Tartománya nagy örömmel jelenti be, hogy hosszas előkészület és kutatómunka eredményeként, sikeresen exhumálták és azonosították Boldog Sándor István (1914–1953), vértanú szalézi testvér ereklyéit.

Sándor István szalézi testvért 1953-ban koncepciós perben halálra ítélte, majd kivégzése után jeltelen sírba temette a kommunista diktatúra. Földi maradványainak hollétét már a 2013-as boldoggá avatási szertartás előtt szerette volna fellelni a Szalézi Társaság, ezért levéltári kutatást kezdeményezett, a munkát B. Varga Judit történész végezte el. Kutatási eredményei nagyban előkészítették a mostani feltárást.

A gyakorlati előkészítő munka több mint egy éve kezdődött dr. Susa Éva igazságügyi főtanácsos vezetése és szakmai felügyelete alatt. Korabeli dokumentumok, szakmai tapasztalatok és logikai következtetések alapján alapos gyanú és komoly remény mutatkozott arra, hogy a vértanú földi maradványait, kivégzett sorstársaival együtt, a Rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellája 2. sorának 37-es számú sírjában kell keresni.

2018. november 12-én, felkért szakértők jelenlétében megtörtént a sír feltárása és abból a várakozásnak megfelelően hat személy majdnem teljes csontmaradványa került elő. A csontmaradványok antropológiai vizsgálata a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ, Bűnügyi Igazságügyi Szakértői Igazgatóság, Genetikai Szakértői Intézet, Referencia-minta Vizsgáló Osztály antropológiai laboratóriumában történt meg. A Dudás Eszter igazságügyi antropológus szakértő által elvégzett vizsgálathoz a vértanú, valamint férfi édestestvére által egykor lezárt borítékok, illetve a rajtuk elhelyezett bélyegek szolgáltak referenciaként a DNS szintű sikeres azonosításhoz.

Mindezen munkálatok és vizsgálatok megbízható szakmai alapon történő elvégzése után örömmel jelenthetjük, hogy mind igazságügyi, mind kriminalisztikai jelentőségű, hogy a fellelt hat személy közül sikerült azonosítani néhai Boldog Sándor István szalézi testvér, vértanút!

A kutatást kezdeményező és előmozdító Csány Márton feljegyzései 2018. november 12-én 2017-ben, halottak napján a családdal bementünk az Új köztemetőbe és felkerestük a 301-es parcellát, ahol megmutattam nekik Boldog Sándor István (akkori tudásunk alapján) feltételezhető sírhelyét. Ekkor kezdődött (vagy inkább folytatódott) a szalézi vértanú testvér története, bár abban a pillanatban még csak nem is sejtettem, hogy egy évre rá azon a helyen valami csoda történik.

Visszakanyarodva, aznap tehát, miután megmutattam a 2-es sor hátsó részét, betévedtünk a látogatóközpontba, ahol bemutatták a parcella történetét. Egy mondat szöget ütött a fejembe: még az előző évben is történtek sikeres exhumálások. Kérdezősködésemre megkaptam dr. Susa Éva igazságügyi orvos szakértő címét, aki már az első beszélgetésen is sok új dologra derített fényt, például, hogy az egyik kivégzett a saját nevén van bejegyezve a temető főkönyvébe, illetve, hogy néhány sírral lejjebb hat boncolatlan koponyát találtak 1964-ben, ami azért fontos, mert 1953. június 8-án este hat halálos ítéletet hajtottak végre a Fő utcában, illetve a boncolatlan koponya kivégzettekre utal. Eddig minden stimmelt. Ekkor ennyiben maradt a dolog, de egy családi beszélgetésen újból Sándor István felé tereltem a témát. Néhányan ki is nevettek a túlzott igyekezetért, de több dolog is előrevitt. Először is a tudat, hogy van rá esély, hogy ott lehet. Másodszor, hogy minden Sándor István-életrajz végén az szerepel, hogy jeltelen sírba temették és nem tudjuk, hová. Nem hagyott nyugodni, hogy amíg meg sem próbáltuk megkeresni, addig hogy mondhatjuk, hogy nem tudjuk hová. Ezen tépelődtem, amikor anya felhívott és azt mondta, ha tényleg hiszek benne, csináljam végig, és ha ez Isten akarata, akkor ő segíteni fog. Ez volt az egyik segítség, ami előrevitt, a másik pedig, hogy 2018 januárjában meghalt Bíró Lóránt szalézi atya. Egyszer mondtam neki, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy itt-ott még mindig sok forrás lappang Sándor Istvánról és milyen jó lenne ezeket megtalálni. Ekkor ő huncutul rám kacsintott és azt mondta: „Majd én segítek neked! Onnan fentről, ha meghalok!” Gondoltam, itt az idő, hogy beváltsa, amit ígért!

Susa Évához többször visszamentem és apró részletekből lassan „alapos gyanúvá” állt össze történet, amelynek alapján már az ásásra lehetett gondolni. Ekkor az egész addigi gondolkodási folyamatot írásba foglaltam – kicsit félve a fogadtatástól – és elküldtem Ábrahám Béla atyának és a tartományi tanácsnak. Béla atya nagyon érdekesnek találta és arra kért, hozzak össze egy találkozót a szakértő asszonnyal. A találkozóra 2018. június 5-én (3 nappal Sándor István kivégzésének évfordulója előtt) került sor a Nemzeti Emlékezet Bizottsága épületében, ahol Éva bemutatta az addig összegyűjtött anyagot és a tartományfőnök atya egyből igent mondott a folytatásra. A kutatás esetleges nagyobb anyagi vonzatának felvetésére pedig azt mondta: ha valamire, erre kell, hogy legyen pénzünk. Így a projekt azonnal elindulhatott. Évával folyamatosan egyeztetve én intéztem az adminisztrációt. Sokáig vártuk, de végül szeptemberben megkaptuk az engedélyt az ásáshoz. Innentől felpörögtek az események. A szaléziak sűrű tartományi programja miatt ismét én vállalkoztam az adminisztráció kezelésére. Minden megkeresésre hihetetlenül nagylelkű és bátorító választ kaptunk a hatóságoktól. Az utolsó megbeszélésen kitűztük a sírfeltárás november 12-i időpontját.

Ahogy közeledett ez a nap, egyre több kegyelmet éreztem a mindennapokban. Különösen az utolsó kilenc napban, amikor életemben először kilencedet végeztem Sándor István arcképe és Don Bosco ereklyéje előtt, hogy ez a vágy – megtalálni a sírját – valóban beteljesedhessen. Apró jelecskék kísérték ezt az utolsó időszakot, végig éreztem, hogy valami igazán rendkívüli kegyelem van készülőben. Ilyen jel volt számomra Don Ángel Fernandez Artime rendfőnök érdeklődése a terv felől kazincbarcikai látogatása során, hogy a kivetített szalézi csoportképen megláttam Lóri atyát, hogy a rendfőnök a Clarisseumban misézett Sándor István emlékezetére, és hogy utána beléphettünk azokba a helyiségekbe, ahol egykor Sándor István járt-kelt. Néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy valaha újra a szaléziaké lesz a teljes épület, erre most maga Don Bosco utódja állt ezen a helyen…

Néhány nappal a feltárás előtt az is nagyon megérintett, hogy rádöbbentem: az a hely, ahol az előzetes tervek szerint a csontokat megvizsgálják majd, ugyanazon épületben található, ahol Sándor Istvánt 1953-ban kivégezték. Tehát sikeres exhumálás esetén a test 65 év után oda tér vissza, ahonnan a halála estéjén elvitték és ugyanott fog megdicsőülni számunkra, ahol meghalt. Igazán úgy éreztem, hogy forró nyomon vagyunk…

Az utolsó napon azonban elbátortalanodtam. Megijedtem, mi lesz, ha mégsem találjuk meg, és mindenki fölöslegesen dolgozott? Megrémisztett a gondolat, hogy mégis örök titok fedi majd a hollétét és talán a remény is szertefoszlik, hogy egyszer hátha… Délután Márkus Zoli atyával kimentünk a parcellába mintegy „beimádkozni” azt. Szép élmény volt, de ahogy végignéztem a soron, még jobban kétségbe estem. Honnan tudnánk, hol keressük itt a nagy mezőn… De eszembe jutottak Éva szavai: „Erre kell a szakértő!” És milyen igaza lett! A temetőből visszafelé megmutattam Zoli atyának két másik Sándor István-zarándokhelyet. A Gát utcai templom, egykori KIOE-központ éppen nyitva volt. Megnéztük azt az egyedülálló festményt a bal oldali hajóban, amely Don Boscót munkásfiatalok között ábrázolja. Innen az Imre utca 4. számú házhoz mentünk. Időközben egy hostel nyílt benne, ezért becsöngettem mint „érdeklődő”. Felmentünk a csigalépcsőn, ami láthatóan ugyanaz volt, mint az 1950-es évek elején: tehát ez az, amelyen Sándor István és Dániel Tibor naponta járt, és ahol az ávósok lesben állva várták őket… Az első emeleti egykori lakásukban sikerült egy kicsit körülnézni. Ez után a kis „lelki zarándoklat” után este 9 órától a szalézi kápolnában virrasztást szerveztünk. Sajnos kevesen jöttek el, kicsit csalódott is voltam, de mégis izgatott. Az Ádám László atya visszaemlékezései nyomán összeállított, friss Sándor István-litániát imádkoztuk.

Éjszaka nehezen aludtam, vártam a reggelt. Másnap korán felvettük a szakértőket és irány a temető. Gyönyörű szép nap fogadott minket. Kissé ködös, hűvös, de a felkelő nap fényei már megvilágították a főbejáratot és mögötte a sírokat. A 301-es parcellában Éva és csapata egyből belevetették magukat a munkába. Viszonylag hamar meglett a kijelölt hely, ahol elkezdték kiásni a kutatóárkot. Ekkor Béla atya vezetésével egy Üdvözléggyel és Miatyánkkal kértük az Isten áldását a munkára.

És szinte hihetetlen, de azonnal sikerült megtalálni a keresett sírhelyeket! Sorban előkerültek a hat ember maradványai, mi pedig abban reménykedve néztük a munkálatok előrehaladtát, hogy közöttük ereklyék is lehetnek. 11 és fél 12 között már minden a felszínen volt. Ekkor dr. Susa Éva röviden összefoglalta az eseményeket. Számomra az első bizonyosság az volt, amikor a beszéd végén, mindenki előtt kijelentette – ő, aki az előkészítés során mindig óvatosan fogalmazott és engem is arra intett –, hogy most „egy kis idő kell még, hogy további vizsgálatok alapján megállapítsuk, hogy melyik közülük Sándor István, mert hogy köztük van, abban én biztos vagyok!”

Ezután az összes megtalált csontozatot bevittük a Gyorskocsi utcai laborba. Már a temetőben is, de itt is próbáltam találgatni, vajon melyik koponya lehet az övé. De megint bele kellett nyugodnom, hogy „ehhez kell majd a szakértő”.
Így ért véget egy rendkívül izgalmas, kegyelmekben gazdag nap. És elkezdődött egy reményteli visszaszámlálás, hogy a még nem hivatalosan kijelentett, csak halkan kimondott, – csodával felérő – teljes bizonyosság napvilágra kerüljön. És általa újra mindenki meggyőződhessen róla, hogy nincs az a gonoszság, ami a végén meg nem semmisül, nincs olyan sötét titok, ami előbb-utóbb ki nem derül. Milyen sokan szerették volna megtalálni ezt a sírt! Szalézi rendtársak, családtagok, kutatók… Különösképpen Sándor István szegény testvéröccse, János, aki évtizedeken át nyomozott bátyja holtteste után és számtalan levelet írt ez ügyben mindenfelé. És milyen a kegyelem? Éppen az egyik ilyen levél bélyege lehet majd a perdöntő DNS-bizonyíték az azonosításhoz. Igen, ezen a világon semmi nem történik véletlenül és a jelentéktelen, apró részletek, néha csak évtizedek múltán, de értelmet nyerhetnek. Isten adja, hogy mindez így legyen, és hamarosan az egész világ megtudhassa, hogy Boldog Sándor István végleg legyőzte az őt megsemmisíteni akaró gonoszságot és ereklyéje által új erőt adhasson a Magyar Szalézi Család minden egyes tagjának! Ámen.