A kazamaták

„Voltak szép, megkönnyezni való emlékeim a magyar bolsevista börtönben is. A fegyházban (1949-ben) egy tiszta szemű és szelíd arcú próbarendőrre emlékszem. Amikor a gyűlölet tajtékzása idején a többiek már szinte elfáradtak kegyetlen mulatságuktól, hozzám óvakodik és azt suttogja: Atyám! Bízzék Istenben, ő segít! — Később még egyszer visszajött, hogy megvigasztaljon. Harmadik jötte már búcsúzás volt, mert hamarosan elhelyezték. Csak egyszer voltam én »atya« a fegyházban, de voltam.”

„A fegyházévek vége felé (1954-ben) történt, hogy a fürdőben az alacsony, kövér őrmester egyszerre csak felém fordul és azt mondja, előbb az ajtóra tekintve:
- Én is keresztény vagyok.

A kazamata-börtönben, egy mindenből kivetkőztetett, csont és bőrré vált főpásztor előtt történt ez az önkéntes hitvallás. Bár ketten voltunk csak a helyiségben, de a falaknak is füle volt ott. És mégis elhangzott egy Rákosi-rendőr ajkáról.

Nem halt meg a hit és a szeretet az egekig csapkodó gyűlöletben sem. Ami megmaradt belőlük, az sötét zárkám legszebb vigasztaló fénysugaraivá lett.”