Budapesten a domonkos templomban Szent Margit ünnepén

HANGTÁR

1946. január 20.

Kedves Híveim!

A mai napon, amikor szűk Magyarország templomaiban múltunk margarétájáról, gyöngyéről vigasztalódva emlékeznek százezrek és milliók, összegyűltünk mi is itt annak a tiszteletreméltó rendnek a templomában, amely nekünk magyar vérből és szenvedésből ezt az értéket nevelte és oltárra emelte. Képzeletem elszáll innét az általa megszentelt helyekre. Trau fölé, amely felett másfél hónapja Rómába menet elrepülve megindultan gondoltam a szorongatott királyi család gyöngyfakasztó fogadalmára. Veszprém fölé, amelynek szenttermő földjén, a most rom Szent Katalin-zárda falai közt az alig 4 éves kislány gigászi léptekkel megindul a szent hajdan és az életszentség ormai felé. A Nyulak-szigetének zárdaomladékai fölé, ahol a dicsőséges földi küzdelem dandárját, élete 18 évét leélte és ahol földi életét végezte, 28 éves korában:

Hervadása liliomhullás volt,
Ártatlanság képe s bánaté.⁽¹⁾ 

De elszállunk együtt a jelenből abba a 700 évvel korábbi múltba is, amely azt hirdeti, hogy semmi új sincs a nap alatt, még a magyar gyötrelem sem új, és az a hő óhaj szakad fel zaklatott lelkünkből: amint akkor gyöngyöt fakasztott a vér és könny, a mostani ránk mért és engedett viszontagságok is legyenek Isten kegyelméből az üdvösség áldott gyöngykagylói.

Kedves Híveim! Kiterítem előttetek (röviden, távirati szövegezésben) krónikákból, szenttéavatási okmányokból 1241-et, a fergeteg és borzalmak, bűnök és bűnhődések gyászesztendejét. Muhi a katolikus magyarság első nagy temetője. A temető felé vezető úton, amíg a tatárok rajzanak a Kárpátok szorosai felé, országszerte folyik a farsang és vigasság. Megfogyatkozott az erény, megsűrűsödött a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége. Tobzódik az ékszer, a fényűzés, az élvezet és romlottság; ütközik a gazdag és szegény, az előkelő és egyszerű, a magyar és a kun. A tatárt gyerekjátéknak vették és kívánták a király vereségét. Jó volt mindez így a fergeteg diadalához. Jött a Nagyböjt, de a nemzet lelkét nem érintette meg Jézus szenvedése, az önmegtagadás és az Isten országa. Ez a nemzet nem értette meg látogatása idejét. (Lk 19,44) És mire elmúlt a Nagyböjt, ott állott egymással szemben a Sajónál az 50.000 magyar és a 100.000 pogány. Ezt feldühítette az, hogy küldött követeit a magyarok oktalanul felkoncolták ahelyett, hogy a keleti szorosokon kiálltak és jól vigyáztak volna. Dénes nádor katonáinak hullahegyein át hömpölyög a Kelet Nyugat felé.

Muhinál a kicsi, kezdeti siker után kényelmesen feküsznek a magyarok a sorsdöntő áprilisi éjszakán; csak Ugrin érsek és Kálmán herceg őrködik kevesedmagával. Nyíl-, lándzsa-, kő- és tűzzáporban hajnalra kész a nagy temető; oda a magyar sereg fele, benne az akkor is helytálló Egyház eleje, az esztergomi és kalocsai érsek, még 3 püspök, apátok, prépostok, kanonokok, templomos lovagok egy szálig, nádor, országbíró, tárnokmester, szlavón bán.

Az ország a tatár birtoka lett. Dolgozik a mocsár, a tűz és a kardél. Öregek, férfiak, gyerekek, asszonyok, lányok hullanak, mint áldozati bárányok.

Különös, hogy az a nép, amely kevéssel azelőtt nem kereste a kolostorokat és templomokat, most ide érez bizodalmat. De tévedtek az időben, tévedtek a tatárban. A lángba borított váradi székesegyházban ezrével égett el az ember. A váradi templomokban rengeteg nőt ért el Kelet bujasága. A pesti domonkosoknál 10.000 menekült szorongott. Ó, ha a farsangon és a nagyböjtön is így jöttek volna! Több lett volna az Isten irgalma, kisebb lett volna a tatár kegyetlensége, mert a mélyen vallásos nép jobban tud magán segíteni és jobban segíti az Isten is. De már késő, az időt elhibázták. Oda az öreg Pál barát az oltárnál, oda a 10.000 hívő. Együtt a halálban, vajha egyek lettek volna a mindennapi életben, a lelkiéletben!

Ha a keresztény bűnben farsangol és a farsang után önként nem adja fejét a bűnbánat hamuja és keresztje alá, jön Isten ostoraként a tatár farsangja. Erről a tatárról följegyzi a történelem, hogy Dzsingisz kán törvénye szerint a lopást, gyilkosságot, házasságtörést halálbüntetés követi; de a tatár farsangnak keserves a haláltánca, keserű az élvezete és vigalma. Amerre jár – elszegődött magyar irányítókkal – az utak és ösvények takarója, szegélye hulla, egyre csak hulla. Váradon – mint Roger mester írja – addig gyújtogattak, raboltak, fajtalankodtak a tatárok, amíg a hullák bűze el nem űzi őket.

Elmennek. Utolsó tényük az országgal szemben, hogy kifelé vonulóban átfésülik az erdők búvóhelyeit és a határon lemészárolják a hadifoglyok nagy részét, a többit elviszik.

Nem akartak – szegények – magyar keresztények lenni, lesznek tatárok; nem akartak szolgálni Krisztusnak, szolgálnak a nagy kán népének, nem akartak élni az élet kenyeréből, majd élnek tékozló fiúként a sertések eledeléből. De abból se jut elég.

Elmentek és maradtak romok, puszta falak, műveletlen földek. 2-3 napi járóföldre nincs ember, de vannak vadállatok, kalandorok, gonosz emberek, nagy rablók és kis tolvajok a temető-országban.

Elmentek és jött az éhínség. Boldog az, aki kutya- és macskahússal, tölgyfakéregnek liszttel kevert porából készült kenyérrel, vad bogyóval csillapíthatja éhségét.

És valahol, mocsarak és rengetegek mélyén elindult a magyar fohász szívekből szívekig, velőkből velőkig:

– Uram, Isten! Ha a tartaros, a tatár, a földi pokol után még egyszer, csak egyszer emberi és keresztény életet élni engednél nekünk zavartalan családi szentélyben, a valaha oly nehéz, most nem nehéz két kőtábla szerint, a szeretet és irgalom szerint! Úgy megértenők, hogy – az emberekével szemben – a Te igád édes, a te terhed könnyű. (Mt 11,30)

Pusztába kiáltott és fulladt ez a fohász? Nyugat felé, igen! De megyen és száll dél felé, messze el a borzalmak földjéről, Trau felé, ahol menekülő magyar koronás király, királyné és nyolc gyermek vonja meg magát. Elhibáztam a gyermekek számát, a 9-ik is ott fakad már a királyné szíve alatt. A király istenfélő; Mária királyné többet sír, imádkozik, mint mosolyog vagy szórakozik. És most a mélységben, a hontalanságban, az utánuk száguldó és a várkapun dörömbölő tatárok fegyverzajában elkapja az elsietés és mindig késő bánat nemzetének a fohászát, és méhének kagylógyöngyét az ország megmentéséért mint nemzeti engesztelő áldozatot Istennek⁽²⁾ felajánlja: Az én és a ti áldozatotok! Az utakon hömpölygő magyar vér a tiszta családi szentélyben fakadó új, ártatlan életben szentelődik meg úgy, hogy nem ingerli többé a Tízparancsolat Alkotóját és Urát a nemzet ellen. Ő lesz a nemzet égboltján a vér- és könnyözön békeszivárványa, Magyarország Szent Jeanne d'Arc-ja.

Róla, nélküle tettek szülei fogadalmat; de ő később öntudatosan magáévá tette azt, amint mi is magunkévá tettük eszünk nyílásával keresztanyánk keresztségi fogadalmát. Sőt törékeny testtel, de acél lélekkel állja már a fogadalmat a három királyi vőlegény jelentkezésekor háromszor megingott szülőkkel szemben is, az ország időleges érdekeivel szemben is. Aki már egy nemzeté, az nem lehet többé a magáé. Szégyenletes bűnöket, megannyi önzéseket csak szélsőséges magafelejtéssel lehet eltakarni és elfelejtetni. Magyarországnak kellett, odaadta hát az életét.

Élte a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalmát a többi nővérrel együtt; de benne mindhárom magyar szükségesség is volt a test, a szemek kívánsága és az élet kevélysége magyar jelentkezésével szemben.

A 70 nővér között az ő szíve lángja csap legmagasabbra. Három év alatt elfelejti királyi származását, ő a szenvedő Krisztus királyt siratja megáradt könnyzáporral. A cilicium ráfeszül gyenge testére és mélyen belevág a húsába, aztán jön föléje a korbács suhogása, vérfakasztó vezeklés és véget nem érő önsanyargatás. Böjtöl kenyéren és vízen; virraszt és imádkozik éjszakákon át; rövid álma gyékényaljon suhan el. Övé a legbűzösebb beteg gondozása, a konyha legalantasabb munkája. Télen, zimankóban mezítláb ruhát mos a kútnál.

Megrendítő, micsoda tündöklő katolikus és magyar szépség nő ki szemünk előtt a szenttéavatási per vallomásaiból.

Volt-e valami haszna ennek a fogadalomnak és a kísérő, megvalósító zordon életnek? Igen! Egy 28 éves nővért oltárra emeltek. Mint a szenttéavatási bulla mondja: „Boldog Margit szűz, az Árpádok királyi családjából, Szent Domonkos rendjéből, szent, a szentek jegyzékébe bejegyzendő és az Egyház az egész földkerekségen emlékét kegyeletes áhítattal ülje meg.”⁽³⁾ A nemzet is, Tamás-kézzel markolhatóan is aratott Szent Margitból.

1) Trau vára alá értek a tatárok és követelték a királyi családot. Minden jel arra vallott, hogy – legalább vesztegetéssel – ez be is következik. Az ellenkező történt. A város nem adta ki azt a királyt, akit szigoráért itthon a saját népe nem szeretett. Az elutasítás után esedékes volt a támadás. Ez sem történt, – hanem takarodófúvás után a tatárok csendben elvonultak. És a király megmaradt dicsőséges emlékezetű, második honalapítónak, a leánya megszületett és felserdült, mint a harag idején nemzeti villámhárító és engesztelés. (Sir 44,17)

2) Magyarországon keserves egy év után a tatárok takarodót fújtak és egy szálig elvonultak. Nem tették ezt könnyű szívvel, ilyen sorsuk, ilyen szabadságuk, ilyen életük nem volt Karakorum táján, hiszen otthon nem mosakodtak, ruhát nem váltottak Dzsingisz kán törvénye szerint. De elmentek, mert meghalt a nagykán és a vezérek dicsőségáhító önérdeke föléje került az apró tatárok vér- és hasistenítő önérdekének. A nagykán még élhetett volna; de Isten úgy rendelte, – hisszük, hogy a nagy fogadalomnak része volt ebben, – idejében meghalálozott és ez a halál a nemzet feltámadása volt.

3) A marakodás Mongóliában másfél évtizedig tartott. Ha nem eddig tart, népünket másodszor is végleg elsöprik, aminthogy háromszor is indulóban voltak ellenünk.

4) A másfél évtized múltán elindult a bomlás a világrengető hatalom belsejében, és ami tegnap halál volt, ma már tehetetlen báb. Mert a bűn nemcsak egy népet őröl meg; a történelem tanítja, hogy ezen a földön minden csak tiszavirág, legyen az Dzsingisz kán, legyen Napóleon vagy Hitler műve. Isten küldi az ő bölcsőjükben népeknek és világoknak a szeges korbácsot és gyötrelmet; de mikor a halál fagyos csontkeze megérinti őket, ugyanakkor népek és nemzetek milliói fellélegzenek. Isten keze van ott a világtörténelem orgonáján és a földi magyarok csak engedelmes regiszterek azon.

5) A magyar nemzet a nagy pusztulásból és bizonytalanságból, a király és nemzet közös nagy gondjából kilábolt. Falvak, városok újjáépültek; a fű és bogáncs, vadállatok és gonosz emberek, a nagy és kis rablók, a ravaszság eltűntek, újból termett új szorgalommal magyar kenyér, volt rend, törvény, igazságtevő hatalom, béke és tisztesség.

Isten megsokasította népét, a nemzet véredényei újból megteltek és negyedszázad múltán azt jelenti innét haza Anjou Károly követe: „Ki sem mondható, mennyi a fegyverese a magyar királynak”. Az újjáépítésben elől jár a király páratlan energiájával, kötelességtudásával, mély vallásos érzésében gyökerező igazságszeretetével. Volt már szeretet is. A korábban rideg király félretett minden előítéletet, személyes sérelmet és keserűséget; tudott megbocsátani ellenségeinek. Az a nép pedig, amely az igát nem tűri, a szabadságot értékelni nem tudja, most hajolt a szóra. Benn virágzó, künn hatalmas és szabad lett újra a magyar, bizton is élt sérthetetlen jog alatt. Amikor a király utoljára hajtotta le fejét leánya kolostora melletti palotájában, elmondhatta, hogy nemcsak helyreállította, de növelte is országát.

Ebben az eredményben, megelőzőleg a király és nemzet csodás átalakulásában ott volt a természetfeletti segítség biztosítója, Szent Margit vezeklése, engesztelése, életáldozata a hazáért.

Kedves Híveim! Ne várjátok, hogy most idő és idő közt párhuzamot vonjak. Elég rámutatni Szent Pállal arra, hogy „amik régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy a béketűrés és az írások vigasztalása által reménységünk legyen.” (Róm 15,4)

Nem ok nélkül hoztam magammal Veszprémből a magyar Sion ormára címeremben Szent Margit képét. Ha a múlt század nagy külföldi eposzában az Egyháztól távol élő szerző is azt adja alapgondolatul, hogy a bűn szenvedésre vezet, de ártatlanok önként vállalt szenvedése bocsánatot hoz a vétkeseknek, és helyreállítja a megsértett világrendet; akkor mennyivel inkább az az én hő vágyam és a nemzet helyzeti igénye, hogy „miképpen szolgáknak szeme vagyon urakon és szolgálóleány szeme asszonyán, azonképpen a mi szemünk legyen Urunkon, Istenünkön, míg meg nem könyörül mirajtunk”. (Zsolt 122,2) Nagy ínségben lévén, békekötés és nagy próbák előtt állván, a demokratikus, népi világban az egész nép, mindenek szemei szegeződjenek drágagyöngyünkre, hogy az engesztelés nagy műve, mint fölséges, tisztító folyam hömpölyögjön végig a magyar népen és magyar földön, és ennek ereje meghallgattatásra találva, felülhaladjon vér- és könny- és minden hullámot.

Isten rabjainak legkiválóbbika, Margit nővér kiterítve fekszik a szigeti templomban. Gárdonyi Jancsi fráterrel téli, zimankós éjszakán odatéteti koporsójára a szemétföldben, trágyában fakasztott liliomot.

– Neked neveltem. Téged illet, Isten lilioma!

Ehhez a liliomhoz jöjjenek sorban 1946 virágai.

Ahogy másfél évvel ezelőtt egy derék úr mondotta nekem, mindazt, ami ránk vár, panaszszó nélkül viselem el: úgy minden szenvedő magyar, minden bűnbánó magyar fonja Szent Margit dicsőséges égi alakja köré az engesztelésnek a bűntől, vértől elgyalázott földön termett virágait. Van most talaj hozzá, csak Isten látogatását megértő és feleszmélő magyar kell hozzá. Sok minden elmúlt; de Krisztus él, győz és uralkodik. A hit és az ima ereje veretlen. Bűnbánó, vezeklő, megtisztuló Magyarország, Pannonia Sacra, jöjj és váltsd meg a bűnös Magyarországot. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 67-71. old.)

(1) Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka c. versét idézi.
(2) A szenttéavatási bulla: Maxima inter munera. Bp. 1944. 12.
(3) Maxima op. cit. 21.