Esztergomban kelt körlevél a magyar püspöki kar nevében

Krisztusban Kedves Híveink!

Mint az örök igazságoknak, valamint a természeti és kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeknek Krisztus küldetésében (2 Kor 5,20) hirdetői és őrei, az Anyaszentegyház püspökei, az apostolok utódai, a történelem folyamán időről-időre megnyilatkoztak, valahányszor a társadalom, vagy a kor iránya szembekerült ezekkel az alapvető igazságokkal és törvényekkel. Így nyilatkozott meg az Egyház a rabszolgák és munkások, valamint legújabban az üldözött zsidóság védelmében.

Amikor az apostolfejedelmek múlt évi ünnepén ebben az utóbbi ügyben az akkori kormányzat és korszellem ellenében a mi körlevelünk megjelent, kevesen értették azt meg, sőt megsértődtek azok, akiket állásfoglalásunk érintett. Pedig csak az történt, hogy elítéltük azokat a rendelkezéseket, amelyek a magyar polgárság egy részétől, származása miatt, elvették a velük született jogaikat és szerzett javaikat, őket pedig megbélyegző jellel ellátva gettóba zárták, kitelepítették anélkül, hogy egyéni bűnösségüket bírói ítélettel megállapították volna.

Ma már az ország közvéleménye látja, hogy a keresztséget és az embert védve, komoly kötelességünket teljesítettük. Az országnak abból, ami történt, csak kára származott, és ha az Egyházra, nem pedig a lidércfényre figyel, ezt a tanulságot megtakaríthatta volna magának.

De ha kötelességszerűen felemeltük szavunkat a keresztelt és kereszteletlen zsidóság védelmében, éppúgy lehetetlen hallgatnunk a mi népünk megsokasodott szenvedései felett is; főként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülői. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrő aggodalmát. Nem is szűnünk meg értük esedezni Istennél és az illetékeseknél hangoztatni, hogy nemcsak a betegek és közlegények, de az egészségesek és a tisztek is a mi testvéreink, őket is várjuk vissza, szorgalmazzuk, hogy a családi kör rég nélkülözött s áhított melegébe mielőbb visszatérjenek.

De nagy a számuk itthon is azoknak, akiknek hiányzik a személyes szabadság emberi joga, akik hónapok óta sínylődnek fogságukban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerős bírói ítéletet hoznának vagy csak ki is hallgatnák őket. Közösen emeljük fel most is tiltakozó szavunkat éppen a tél küszöbén, a ruhátlanság, táplálatlanság várható erősödése félelmében, és kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem előtt való felelősségük tudatában csökkentsék az amúgy is bőséges magyar szenvedéseket, apasszák meg a családok keserűségének tengerét. Különösen felhívjuk a figyelmet a fogságban levő és internált betegekre és az elaggottakra. Akiknek pedig komoly bírói ítélet alapján kell még vezekelniök botlásukért, azok számára emberi ellátásról, életüket nem veszélyeztető tartózkodási helyről gondoskodni a tél beállta előtt meg ne feledkezzenek.

Mivel minket faji és egyéb szempontok – amint a közelmúltban – most sem korlátozhatnak, mi az embert, a felebarátot, honfitársat Jézus szemével tekintjük, az államhű németjeink érdekében is fel kell emelnünk szavunkat. Mindazt, ami az elmúlt évtizedben a németséggel kapcsolatban kívülről és belülről hazánk ellen történt, menthetetlennek tartjuk és a legteljesebb mérvben elítéljük, amint ebből akkoriban sem csináltunk titkot. De a hazai németség körében sajnálatosan előfordult hibák, sőt nagy hibák helytelen általánosítása és azok ilyen általánosító (kollektív) megtorlása ellen is állást kell foglalnunk.

Már a tavasszal, az illetékes helyekhez benyújtott észrevételeinkben előre felhívtuk a figyelmet arra, ami most bekövetkezett.

Megkezdődött a hazai németek igazoltatása, házukból, birtokukból kitelepítése olyan módon, amelyre az emberséges és keresztényi jelzőt a legjobb akarattal sem alkalmazhatnók. Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaiként minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük bűnül, ami természetjogon megilleti őket, például az anyanyelv. Ne tegyünk olyasmit, ami a fegyverszüneti határvonalon túl magyarokkal szemben elkövetőktől nemcsak felháborodással fogadtunk, de elviselhetetlennek is éreztünk.

Ha valaki ellen az arra illetékes bíróság bizonyító eljárás után jogerős ítéletet nem hozott, azt vagyonától megfosztani, ősi hajlékából, ősei és a maga verítékével öntözött földjéből, családjából hatalmi szóval kiszakítani nem szabad. Ha helytelen volt csendőrökkel kísértetni a zsidókat, helytelen rendőröket vezényelni ilyen ténykedésekhez is. Felemeljük szavunkat az ártatlan gyermekek, aggok, betegek érdekében a nemzetiségi gettó, a kapkodó ide-oda telepítések ellen, amelyek végre is teljes jogbizonytalanságot idéznek elő, sőt az országot az ellátatlanságba hajszolják bele.

Méltatlan a magyar államhoz és az emberi jogokat fennen hirdető demokráciához, hogy nem talál mentséget azok számára, akik bizonyos egyesületekben csak tagok, különösen, ha bekényszerített tagok voltak. Gondolunk itt egyformán a magyar és idegen nyelvű, államhű és becsületes polgártársainkra, akiknek az illető egyesületben vagy pártban való szereplése névleges volt csupán. Még méltatlanabb ilyen bérlőért, szolgáért, vevőért bárkit büntetni.

Mi ilyen ügyek intézésére csak tapasztalt és pártatlan férfiakat tartunk alkalmasnak, akik lelkiismereti és történelmi felelősséget éreznek a szenvedélyek túlfűtöttsége idején.

A haza édesanyánk. Divatból, korszellemből nem léphet fel az állam a természeti jogok, és köztük a személyes szabadság, a félelemtől és rettegéstől való mentesség ellenében. A kisebbségek körül Szent István király bölcsessége jelölte ki a mi utunkat, valamint ma is az a felemelő tudat él bennünk, hogy nemzetiségektől lakott országban csak a szeretetnek, kölcsönös megértésnek és tiszteletnek lehet helye. A magunk számára cselekszünk rosszat, ha jó barátok helyett ellenségeket szerzünk magunknak. Ki tudja, hogy amit elkövetünk a folyó egyik partján, a másikon nem fordítják-e ellenünk?

Különben Krisztus drága vérével megváltott lelkek ők is, akikkel szemben a Káin-indulatnak nincs helye. Éppígy az általánosító vak gyűlöletnek, amely az általuk is annyiszor elítélt zsidógyűlölettel azonos forrásból fakad, nincs létjoga keresztények és honfitársak között. Annál kevésbé, hisz a németség – leszámítva a legutolsó másfél évtizedet – a leghajlóbb, legmegértőbb, leghűebb kisebbsége volt a magyarságnak, amely tisztviselőket, művészeket, 48-as szabadsághősöket, földműveseket, iparosokat és munkásokat kapott belőle. Egyik réteg másfél évtizedes, bármily súlyos bűnéért, ártatlan és századokon át hűséges réteget nem szabad általánosítva büntetni, annál kevésbé, mert nemzetünk véredényei szinte úgy megfogyatkoztak, mint a XVIII. században.

Az emberi részvétet, a történelmen végighúzódó magyar emberiséget kérjük a haza ellen nem vétett német testvérek számára is, valamint annak az erkölcsi elvnek a gyakorlását: „Mindazt, amit akartok, hogy nektek cselekedjenek az emberek, ti is azt cselekedjétek nekik” (Mt 7,12). A zsidók embertelen üldözéséért már elvettük büntetésünket; azért, ami most történik, még súlyosabb büntetés, nagy felelősség várhat reánk.

Állítsuk vissza a törvények uralmát, a szeretet, béke és megértés szellemét: „Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” (Róm 1,7) Valóban legyen már béke a jóakaratú embereknek, hogy ebből dicsőség származzék a mindenek Urának. Ámen.

Esztergom, 1945. október 17-én.

A magyar püspöki kar nevében:

† József s.k.
hercegprímás, esztergomi érsek

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 29-31. old.)