Rövid tanulságos történetek Mindszenty Józseffel kapcsolatban

Advent hétköznapjain József nagy gyönyörűsége volt, hogy kora reggel szüleivel együtt mehetett a roráté misére. Dehogy maradt volna az ágyban. Édesanyja, hogy ne fázzon, jól bekötötte egy nagykendőbe, csak az orra látszott ki belőle. Apja taposta előttük a havat, tartotta a viharlámpát. A sötétből csak a templom fénye szüremkedett át a sűrű hóesésen. A kisfiú karácsonykor részt vett a betlehemes játékokban. Édesanyja hosszú, fehér gyolcsinget adott rá: ő volt az angyal, kis barátai kifordított ködmönben a pásztorok. Vitték nagy boldogan házról házra a fából készült, gyertyákkal kivilágított kápolnácskát. A karácsonyi énekeket a maguk tájnyelvi kiejtésével énekelték: „Pásztorok, kellünk fel, hamar indullunk el!” A kisfiú számára felejthetetlenek voltak a szentesték, az éjféli misék és ilyenkor a nagy vendéglátás, amikor még a mindig komoly édesapa is így kínálta szomszédjának a bort: „Elszáradt a szöllő fája, huncut a német fajtája! No, még egyet igyunk rája!” Édesanyjának is jó kedve volt, így biztatta a vendégeket: „Ez a jó bor, tessék, Jézus neve dicsértessék!” Borbála néninek ilyenkor szokása volt, hogy az ünnepi ételekből egy adagot félretett, és az állatoknak adta. A kis József nem értette ennek az okát, és babonának tartotta azt. Csak később ébredt rá, hogy ez a hagyomány a teremtett világ egységét volt hivatva kifejezni.

 

A kis József mindig szívesen hallgatta a falu dolgában intézkedő édesapját, aki mint községi bíró elöljárója és képviselője volt a falu akkortájt több mint ezerötszáz lakosának. Védte a rábízottakat, igazságossága és feddhetetlensége miatt hivatalvesztése után is sokan fordultak hozzá bölcs tanácsért, segítségért. Fiának sokat mesélt a magyar történelemről. A nemzeti hősök élettörténete jól kiegészítette mindazt, amit édesanyjától a magyar szentek erényes életéről hallott. Gyermeki képzeletét elvarázsolták Szent István, Szent László, Szent Erzsébet és Szent Margit legendái, valamint a Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak, Széchényiek, Pázmány Péter, Deák Ferenc és más történelmi személyiségek tettei. Lelkipásztorként és főpapként sokszor idézte tanulságos történeteiket hallgatósága elé.

Az apa hivatalvesztéséhez a századfordulós magyar viszonyokra jellemző történet kapcsolódik. Mint a falu bíráját, egy országgyűlési választás alkalmával behívatta a járási jegyző, hogy a kormánypárt támogatását kérje tőle és rajta keresztül az egész falu lakosságától. János bácsi nem vállalta a választási csalásban való közreműködést, maga sem a kormánypártra, hanem a néppártra készült szavazni. A jegyző azzal érvelt, hogy ha nem változtat az álláspontján, akkor elveszi a kenyerét, de a maga földjén gazdálkodó édesapát ezzel hiába fenyegette. Így aztán felfüggesztették az állásából, sőt miután a faluban elvégezte helyette más a piszkos munkát, újra megfenyegették, hogy ha el mer indulni Vasvárra, hogy leadja szavazatát, akkor útközben letartóztatják, és egy napra lecsukatják. János bácsi nem szólt semmit. A választás előtti napon befogta lovait a kocsija elé, kalapjára tűzte a néppárt zöld tolldíszét, fiát maga mellé ültette, kezébe adta a párt nemzetiszínű zászlaját, és kerülő úton együtt indultak el Vasvárra: „Úgy markold meg, Jóska, ezt a zászlót, hogy se ember, se vihar ki ne tépje a kezedből!” Jóska erősen fogta, és magasra tartotta a néppárt zászlóját, édesapja pedig – állítólag egyedül Mindszentről – leszavazott a pártjára! A csendőrök aznap reggel négy órakor már hiába keresték otthon, a portáján.

 

Az életre szólóan bevésődött jellemformáló emlékek mellett akadnak mulatságos és megható jelenetek. „Szoknyás vitéz korában”, ahogy a kisgyermekkort ezen a tájon nevezték, eleven fiú volt a kis Jóska. Egyszer – követve a békahad szokását – beugrott a kenderáztató tó kellős közepébe, de balul ütött ki a játék, mert közben a nyaka fennakadt az áztató vasabroncsán. Csak lógott és bömbölt, de édesanyja hamar elszaladt a „fekete kovácsért”, és kiszabadíttatta fiát. A kis Józsika ideje nagyobbik részében neki segédkezett: a baromfiudvarban a csibéket gondozta, tojást gyűjtött, a legelőn a libákat és a teheneket őrizte, fát hordott a tűzhelyre, krumplit ültetett, gyomtalanított, segített szüretelni, gyümölcsöt szedni, vezette a lovakat a szántásnál, és néhanapján még a boltba is őt küldték. Kevéske szabadidejében szívesen olvasott és tanult.

 

Egy ekkoriban lezajlott otthoni beszélgetés a Pehm családban szívesen mesélt legendává vált. Amikor sikerült meggyőzni az édesapát a kisfiú taníttatásáról, felesége és a tanító előtt kifejezte abbéli kívánságát, hogy ha már József nem folytatja a földművelést, akkor legalább jó magyar katona váljon belőle. Borbála néniről mindenki tudta, hogy papnak szánta a fiút. A tanító erre maga elé állította a kis Jóskát, és megkérdezte tőle: hát te mi szeretnél lenni? Katonapap leszek, vágta rá azonnal, hogy meg ne bántsa feleletével egyik szülőjét se. Ezen persze jót mulatott az egész család.

 

Lelkipásztori, később főpapi napirendjének csúcspontját egész életében a szentmise és a szentségimádás jelentette. Liturgikus magatartását túlvilági nyugalom hatotta át. Sokáig szokása volt egy apró és egyéni tiszteletnyilvánítás: a kehely talpának megcsókolása az Úrfelmutatás után. Személyes odaadásának ezzel a kedves gesztusával akkor hagyott föl, amikor mint hercegprímást a neki ministráló kispapok megkérdezték, hogy van-e erre az előírtakon túli mozdulatra különleges szentszéki felhatalmazása. Mivel ilyen engedélye nem volt, és nem akarta az engedetlenség példáját adni, inkább lemondott több évtizedes szokásáról. Szentmiséit nagy összeszedettséggel mutatta be, és hasonló lelkülettel készült is rájuk. Amikor magára öltötte a szent ruhákat, nem beszélt többé senkihez. Hasonló odaadás jellemezte a kezdetben két- majd egyhetenként végzett szentgyónásait, amit a külső körülményektől, vagy testi kínoktól függetlenül mindig térdelve gyakorolt.

 

Péter-Pálkor Mindszenty József megfigyelte a munkába vonuló aratókat, akik a plébániatemplom előtt haladtak el. Napnyugtakor ez a párbeszéd zajlott le a plébános és aratója között:

„– Apát Úr, észrevettük ám, hogy figyel minket az ablak mögül.
– Igen figyeltem, de tudod-e, hogy rosszul tettél valamit, mert nem az utolsó sorban kellett volna menned, hanem az elsőben.
– Nem vagyok én kereső ember.
– Igen ám, ha nem is első helyet kereső ember, de az első hely kötelesség is lehet, mert maga a templom előtt megemelte a kalapját, de a többi semmit sem csinált. Máskor csinálja jobban!”

Egy évre rá ugyanúgy történt minden azzal a különbséggel, hogy saját aratója most már elől ment, és mit ad Isten, amikor megemelte a kalapját, mögötte valamennyien ugyanezt tették, vagy keresztet vetettek a templom felé.

 

Egy történet nagy feltűnést keltett a város polgárai körében. Történt ugyanis, hogy a plébániával szemben működő Arany Bárány fogadóban vasárnap reggelig mulatozott néhány katonatiszt. A misére érkezők nyugalmát megzavaró esetről értesült a plébános, azonnal át is ment hozzájuk, és így szólt: „Főhadnagy urak, így aztán nem találkozhatunk a mai szentmisén!” A katonák hazasiettek lepihenni, de a tizenegy órai szentmisére mindnyájan visszatértek. Utána a parancsnok visszaadta a plébános látogatását, és a sekrestye kellős közepén vigyázban állva mondta: „Apátúr, alázatosan jelentem, a misén tizenkét tiszt a parancsára megjelent: közülük tíz katolikus, kettő pedig protestáns!” Az efféle történeteknek hamar híre ment az egész környéken. Amikor egerszegi borkereskedő érkezett egy közeli faluba, az egyik szőlőmunkás tréfálkozva megkérdezte tőle: „Hát magának még mindig vannak vevői? Úgy hallottuk, hogy a plébánosa mindenkit leszoktat az ivásról.”

 

Amikor egy kormányhivatalnoknál járt hivatalos, jószolgálati ügyben, az illető politikus figyelmeztetni akarta, hogy ő csak egy plébános, tehát ne avatkozzon a „nagyok dolgába”. Mire az ellenfelei által „Zalai Lámának” csúfolt öntudatos lelkipásztor teljes nyugalommal így válaszolt: „Önnek igaza van, de míg én – Isten kegyelmével – tíz év múlva is az leszek, ami most vagyok, apátplébános, addig az Ön helyzete korántsem ennyire biztos.” Zalaegerszegen a megyegyűlés egy javaslatot éveken keresztül nem tudott keresztülvinni az apátúr jogos és indokolt ellenvetései miatt. Megvárták tehát, amíg egyszer betegség miatt távol maradt az ülésről, és a javaslatot gyorsan megszavazták.

 

„Délben megint elmondták egy Rakoncai nevű különc papnak az élettörténetét. Nem szeretett se gyóntatószékben ülni, se az íróasztal mellett. Erdélyből származott. Sok vármegyén át és különféle szerzetesrendekbe belépve és belőlük kilépve érkezett el a nyugati határig. Különcségei miatt mindenki félt tőle, de Mindszenty bíborosunknak megkérdezése nélkül – a szokás ellenére – elküldték káplánnak. Elfogadta három évre. A prímásban van valami mélységes emberség, humanitás, mert még Rakoncaival is megtalálta a hangot. Megbízta a Wekerle-kormány idejéből maradt polgári vadházasságok rendezésével. Több százat rendezett a plébánia területén.”⁽¹⁾

 

„Feketézés közben a bíboros rágyújtott egy szivarra. Észrevehette meglepetésemet, mert megkérdezte:

– Tudja-e ügyvéd úr, hogy miért szivarozom?
– Gondolom, mert étkezés után jólesik.
– De tudja, hogyan szoktam rá? – faggatott tovább.
– Nem – válaszoltam.

Zalaegerszegi plébános koromban édesanyám egyszer azt mondta: Édes fiam, gyújtsál már rá egyszer egy szivarra! Megkérdeztem, hogy miért. Mert szeretem a szivar füstjét – mondta édesanyám. Rágyújtottam, és azóta néha-néha elszívok egyet.”⁽²⁾

 

Amikor Kovács Borbála néni egy közeli barát gratulációját fogadta Mindszenty József püspöki kinevezése alkalmából, rövid mosoly után szomorúan jegyezte meg, hogy érzése szerint ebben a zűrzavaros, nehéz történelmi helyzetben fia nem kerülheti el a börtönt, akár a nácik kezén marad az ország, akár a kommunisták veszik azt birtokukba. A jóslat szomorú beigazolódását az egyik és a másik vészkorszak idején is megtapasztalhatták Mindszenty József zalaegerszegi hívei. 1944 novemberében szívszorongva értesültek a nyilas letartóztatás tényéről, de bizakodtak a szabadulás hírének hallatán. 1948 őszén, amikor a kommunista pártvezetőség utasította a Szabad Nép szerkesztőségét, hogy árassza el cikkíróival a várost, és készítsen leleplező riportot a „Mindszenty-uralom negyedszázados rémtetteiről”, bár minden firkász kétszeres napidíjat kapott, mégsem jártak sikerrel. Egy bátor asszony, Bábi néni igazította el őket: „Ha az egész várost tűvé teszik is, semmit se találnak ellene!” „A nagyságos apátúr igazi arca – Egerszeg nem felejt!” címmel végül mégis megjelent egy írás 1948 decemberében, de rágalmai visszahullottak annak kitalálóira. Ilyen rágalom volt, hogy az apátúr megostorozta egyik alkalmazottját, aki nyilatkozatában maga cáfolta a szemenszedett hazugságot, de hiába, a hamis pletykát később egyéni érdekektől vezérelve még egyházi körben is terjeszteni próbálták.

Zalaegerszeg ezekben a nehéz években megható tanújelét adta Mindszenty-hűségének. 1947 áprilisában az Egerszegen rendezett misszió egyik éjszakáján, Baráth Ferenc polgármester az összes párt képviselőjének jelenlétében, zsúfolt templomban ajánlotta föl városát Jézus Szentséges Szívének. A megrendítő felajánlási imában sorra könyörögte a Szent Szív oltalmát minden foglalkozási ág, végül saját maga és tisztviselőtársai számára: „amely oltalom hatalmasabb hatalom minden hatalomnál”. Az Eucharisztia előtt térdelve fogadta meg az apátúr hívőserege, hogy a jövőben a Szent Szívnek még tetszőbb életet akar élni. Zala vármegye 1948. szeptember 8-án látta utoljára nagy lelkiatyját. A hatalom birtokosai mindent elkövettek, hogy az egerszegi három napos Mária-kongresszust megfosszák tömegeitől: tífuszjárvány hírét terjesztették, a zalai vasúti szerelvényeket javítás címén kivonták a forgalomból, az autóbuszjáratokat törölték, a londoni olimpián szerepelt focistákat a főünnepséggel egy időben szerepeltették. De a zalaiak nem féltek a tífusztól, esőben, gyalogosan kilométereket tettek meg, és nem voltak kíváncsiak a futball világhíres bajnokaira sem, akik csak az esti órákban kezdhették el a meccset, miután a Mária-kongresszusnak vége lett. Addig összesen öt kommunista szurkoló álldogált a pálya körül.

A bíboros egyszerű szürke autóját, amin édesanyjával az oldalán megérkezett Zalaegerszegre, a városhatártól a templomig szűnni nem akaró tapsvihar és éljenzés kísérte. A tizenötezer lakosú város templomterén és az oda vezető utcákban hatvanezer ember szorongott. Hercegprímási szózatában Mindszenty atya utalt rá, hogy Trianon után az ezeréves köszöntés helyébe hozták a „Szebb jövőt!”, s hol volt a szebb jövő? Amikor „Bátorság!” felkiáltással köszöntek, senki nem volt bátor. Most „Szabadság!”-gal köszöntenek, de hol a szabadság? A mi köszöntésünk volt és marad: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Szavaira hatvanezer ember zúgta egyszerre a választ: „Mindörökké! Ámen.”⁽³⁾

 

Egyszer a főpapi szertartásokat követően a helyi földművesek előre megírt, latin szavakkal tarkított ékes beszédben köszöntötték a hercegprímást, meg-megakadva a felolvasásban. Megállította, és megnyugtatta őket: „Nem beszédekre vagyok én kíváncsi, hanem az életükre, munkájukra!” Ezek a találkozások elmélyítették a kapcsolatot a hívek és a főpásztor között, és – bár ő ezt soha nem kereste – páratlan népszerűséget szereztek neki. Lelkipásztori látogatásainak célja mindig a megismerés, a tanácsadás, a buzdítás és a segítségnyújtás volt. A kedves történetek sorába illeszkedik, amikor a köszöntése során egy kislány elejtette az átadásra szánt virágokat. A szétterült virágszőnyegre pillantva a prímás így oldotta fel a pillanat nehézségét: „Ilyet még nem láttam, ez tökéletesen sikerült, mennyi ideig gyakoroltátok ezt a bravúrt?”

 

1948 májusában több tízezer diák vett részt szakadó esőben a hercegprímás szentmiséjén. Ő egy szerzetest kért fel szónoknak, de az illető ráérzett, hogy csalódottan távoznának a fiatalok, ha nem hallhatnák a bíboros szentbeszédét. Áldás után a főpásztor elé állt, és kereken megmondta a véleményét: „Az ifjúság Eminenciád szavát kívánja hallani, enélkül nem szabadna elbocsátani őket!” A bíboros csak ennyit válaszolt: „Jól van.” A Szent Jánostól vett utolsó evangélium felolvasását követően Mindszenty József így kezdte beszédét: „Az Írásban olvassuk: »Aquae multae non potuerunt extinguere caritatem«, »A sok víz nem volt képes kioltani a szeretet tűzét«”. Rögtönzött szónoki remekműve alatt senki nem mozdult a helyéről, pedig mindenki bőrig ázott.

 

„A negyvenes évek vége felé én is ott szorongtam egy alkalommal a budapesti Szent István Bazilikában, amikor Hercegprímás Urunk beszélt. Álltam a tömegben és szomjas lélekkel hallgattam szívekbe találó, határozott szavait. Egyszer megemeltem egyik lábomat, hogy kissé jobban helyezkedjem a minden oldalról nyomó tömegben, s a beszéd végéig nem tudtam többé visszaállni helyemre: kénytelen voltam egy lábon maradni végig. Szó szerint minden talpalatnyi hely el volt foglalva.”⁽⁴⁾

 

A bíboros lelkes főpásztori munkája mellett pihenésre nem gondolt, de orvosi utasításra végül néhány nyári szabadnapra leutazott szülőfalujába. Uzsonnára érkezett két paptársával, édesanyja kevés hideg élelem és sütemény mellé bort tett az asztalra. Mindszenty atya huncut mosollyal az arcán megkérdezte: „Édesanyám, saját termésű bora ez, és nincs hordóíze?” Borbála néninek – akit a hercegprímás udvari papjai csak Bábi néninek hívtak – tetszett a tréfa, és elmesélte, hogy fia még mindig emlékszik arra a történetre, amikor egyszer sietségében a legjobb borát egy penészes hordóba fejtette, amitől persze a nedűnek hordóíze lett. Újabb szüretig kénytelen volt ezért kölcsönborral kínálni a család vendégeit.

A csehimindszenti napok jó hangulatban indultak, de a bíboros ellen indult hajsza ide is elért. Titkosrendőrök tűntek fel a faluban, akik folyamatosan szemmel tartották őt. Látták, ahogy este a család apraja-nagyja megérkezik a szülőházba. A hercegprímás odabent a gyerekeket faggatta és apró ajándékokkal kedveskedett nekik, könyvekkel, füzetekkel, játékokkal, édességgel, szentképekkel és fogadalmi érmékkel. Örült, hogy ilyen sok gyermek van a családban. Másnap reggel a szentmise és rövid munka után papi kísérőjével sétálni indult. Vecsey József úgy emlékezett vissza erre a sétára, hogy menet közben, ahogy bejárták a falu környékét, és meglátogatták a hercegprímás édesapjának és korán meghalt testvéreinek a sírját, Mindszenty József számba vette gyermekkorának összes emlékét. Vecseynek az volt az érzése, hogy a bíboros búcsúzni jött a családjától és szeretett szülőföldjétől. Sétájuk azonban nem volt zavartalan, a titkosrendőrök fel-feltűntek a közeli gabonaföldeken bukdácsolva.

Az otthoni ebéd után a mit sem sejtő édesanya mosolyogva kérdezte: „Ugye, édes fiam, nem volt rossz ez az ebéd?” A prímás is elmosolyodott, ők egy szempillantás alatt megértették egymást: „Hát tudja, édesanyám, ha nem kérdezte volna, nem mondanám.” A finom tréfa hátterében az állt, hogy náluk nem volt szokás az ételt minősíteni, mivel soha nem szenteltek túlzott figyelmet az efféle ínyencségeknek. Mindszenty bíboros bérmakörútjain is csak egyszer dicsérte meg az ünnepi ebédet, amikor előtte kénytelen volt számon kérni a plébánost arról, hogy szentmise alatt miért nem égtek a templomi gyertyák.

Délután Csehimindszentről tanácsosnak látszott Szombathelyre menni, mivel komoly gyanúja merült fel annak, hogy a rendőrség esetleg a bíboros éjszakai elrablását tervezi. Az utat nagy kerülőkkel, erdei csapásokon tették meg a püspöki székvárosba. Mondták is a kocsiban ülők, hogy hercegprímás ilyen eldugott utakon talán még sohasem járt. Amikor másnapra kiderült, hogy Csehimindszentre az éjszaka egy teherautónyi rendőr érkezett, a bíboros úgy döntött, hogy családja megkímélése érdekében visszautazik inkább Esztergomba. Így ért véget idejekorán az utolsó otthoni látogatás.

A bebörtönzött főpásztort édesanyja először 1949. február 23-án látogathatta meg a Gyűjtőfogházban. Később, amikor a prímást a Conti utcában őrizték a látogatások helyszíne a Váci Fegyház és Börtön lett, mert a fogvatartók nem akarták, hogy a bíboros hollétéről bárki tudomást szerezzen. Féltek. Még a börtöni séták alkalmával is minden fogolytársnak ablakbezárást parancsoltak. Az édesanya látogatásai alatt kizárólag családi dolgokról volt szabad beszélniük, amit a jelenlévő őr szigorúan felügyelt:

„– Édes fiam, nagy a te családod, amely mindenfelé imádkozik érted…
– Csak családi ügyekről szabad beszélni! – szólt közbe a foglár.
– Tessék jobban figyelni, édesanyám a családról beszél!”

A látogatások idejét az egymásra mutogató hivatalok önkényesen határozták meg, tekintet nélkül a börtönügyi szabályzatra, amely politikai foglyok esetén három hónaponként engedélyezte volna a rokonlátogatást. Borbála néni egy segítségére rendelt kedvesnővér kíséretében rendszeresen kilincselt engedélyekért. 1950 márciusában, amikor már fél éve nem mehetett a fiához, és már semmilyen emberi segítségben nem bízhatott, az édesanya fogadalmat tett. Összekuporgatott 1500 forintjából Budapesten egy Jézus Szíve-szobrot rendelt, hogy azt a mindszenti templomnak ajándékozva kérje az Úr Jézus segítségét. A szoborszentelésre június 16-án került sor, Jézus Szíve ünnepén. A templom zsúfolásig megtelt, és több százan szorongtak a templom körüli téren is. Kifelé jövet kapta Borbála néni az értesítést, hogy a másnapra szóló engedély megérkezett. A látogatáson megemlítette, hogy visszatérőben részt vesz a szombathelyi papszentelésen, hogy ezzel ünnepelje Mindszenty atya harmincötödik papi jubileumát. A raboskodó főpapot meghatotta ez a figyelmesség, édesanyján keresztül áldását és imádságát küldte a szentelendő paptestvéreknek. Az 1950. év Jézus Szíve ünnepe arról is nevezetes, hogy a hercegprímás hosszú fogság után ekkor misézhetett a börtönben először. Ettől kezdve a szentmise képezte napjainak a gerincét. Kis asztal volt az oltár, egy csodával határos módon nála maradt töviskoszorús Krisztus-kép volt az oltárkép, rajta a híressé vált felirattal: Devictus vincit! Legyőzetve győz! Nagy öröme volt, amikor visszakapta rózsafüzérét és papi zsolozsmás könyvét. A latin zsoltárokat és himnuszokat addig emlékezetből imádkozta.

 

A többségében protestáns felsőpetényiek küldöttsége 1956. október 30-án tisztelgő látogatást tett a bíborosnál. Az ÁVO-s őrség ekkor már nem állta útjukat. Helyette „forradalmi bizottságba” tömörültek, és tisztelettel jelentették a főpapnak, hogy fogva tartását törvénytelennek tartják, és ezért esetleges távozását nem fogják megakadályozni. Ezután érkezett meg a rétsági páncélos laktanya őrjárata, hogy felajánlják segítségüket a veszélyekkel teli utaztatásban. Minthogy azonban az idő már nagyon későre járt, az indulást másnap reggelre halasztották. Amikor a betoppant váci segédpüspök a váci püspöki palotába hívta a bíborost, Mindszenty atya mosolyogva csak ennyit válaszolt: „Én már csak maradok az engem kiszabadító katonák között.” A hercegprímás tehát első, szabad éjszakáját a laktanyában töltötte. Aludni nem volt ideje, mert a katonák és családtagjaik mind látni akarták, és beszélni vele.

„Valamennyien jókedvűek voltak és egy boldogabb magyar életről szőtték reményeiket. Végül megbeszélte velük, hogy másnap korán reggel indulnak Budára. Utolsó kérdése ez volt hozzájuk:

– De fiaim, van-e biztosítékotok is arra, hogy holnap valóban el is jutok veletek Budára?
– Egyedül az életünk – mondta meggyőződéssel a parancsnok.
– Csak az életünk! – kiáltották utána lelkesen mindnyájan.
A Bíboros úrnak itt könny csillant meg a szemében:
– Boldog voltam és azt mondtam nekik: Fiaim, reggel nyugodtan indulok veletek Budára.”⁽⁵⁾

 

A hercegprímás körül a budavári prímási palotában „nagy volt a forgalom. Politikusok és régi ismerősök, külföldi követek és hazai intelligencia, segélyakciók vezetői és munkásdeputációk tolonganak egész nap, nem is szólva rólunk, papjairól. Ezek mind jönnek a maguk kis ügyeivel vagy országos ügyeikkel, de gyakran kicsinyes szempontok alapján. És Őeminenciája mindenkit meghallgat, mindenkihez egyformán kedves. Valóban Isten csodája, mennyire higgadt és független tud maradni ebben a Bábelben, mely körülveszi. Külsején nem múlt el nyom nélkül a nyolc esztendő, de szemei, a belőle sugárzó erő, elevenség a régi. Amikor bejutottunk hozzá, alig volt időnk vele beszélni, de most úgy érzem, látni is elég volt, hallani csak egy pár szavát. Jöhet most már bármi, tudjuk, hogy a legjobb politika a becsületesség, hűség elveinkhez, a Szentszékhez, Főpásztorunkhoz.”⁽⁶⁾

 

Az amerikai követség félrabságában élő bíboros, állandó jelenlétével a kibontakozás reményét jelentette a hűséges papok és hívek számára. 1957-ben egy falusi legény kiáltott be a követség földszinti ablakán:

– Itt van-e Mindszenty?
– Miért kérdi?
– Híve vagyok.
– Itt van.
– Akkor jól van.

 

„1971. szeptember 28-án, amikor Mindszenty bíboros kijött menedékhelyéről, kilépett a Szabadság térre és kiterjesztette a kezét. A sokat szenvedett, üldözött és meggyötört bíboros kiterjesztett kezének kettős volt a szimbóluma: áldás a magyar fővárosra és az egész országra, valamint vállalása élete legnagyobb keresztjének, a száműzetésnek.”⁽⁷⁾

 

1972 júniusában Burg Kastl-ba utazott, hogy meglátogassa a magyar gimnázium tanárait, növendékeit és az összegyűlt szülőket. A népes társaság nagy lelkesedéssel fogadta. Hazatérve a következő levelet kapta 19 elsőosztályos kislánytól: „Ne tessék haragudni, hogy megírjuk őszintén, hogy egy kicsit fáj, hogy mi a közelébe sem férhettünk, annyira körülvették a bácsik meg a nénik, no meg a nagyok.”⁽⁸⁾ Ettől kezdve bárhová is utazott, mindig szakított időt, hogy a kicsi gyerekekkel is elbeszélgessen.

 

„Mielőtt elindultunk volna erre az útra, azt kérdezte tőlem a bíboros: Tibor, ha Amszterdamon megyünk át, nem lehetne oda kihívni az ottani magyar papot, és azokat, akik ki akarnak jönni? Kicsit dohogtam magamban, azt gondolván, mit akar velük lelkipásztorkodni. Biztos, nem lehet kiszállni. Nem nyugodtam. Gépet cseréltünk, és egy órás szünetünk volt az amszterdami repülőtéren. Üzentem (a helyi magyaroknak), hogy ekkor és ekkor érkezünk, legyenek kint. És kint is voltak.

Aztán ahogy megyünk az óceán fölött, már közel jártunk a labradori partokhoz, egyszer csak azt mondja a bíboros: Milyen hamar eltelt ez az út! Persze ezt az amsterdami oázisnak lehet köszönni. Így hívta ő ezt az amsterdami találkozót. Megszégyenülve csodálkoztam rajta, milyen jó lelkipásztori érzéke van, mennyire tudja, érzi azt, hogy mikor, mit kell tennie. Hajtja Krisztus szeretete. Úgy vették körül őt Amsterdamban, mint Szent Pált az eléje siető rómaiak. Minden feloldódott, békés öröm volt az amsterdami repülőtéren.”⁽⁹⁾

 

„Mondtam a bíborosnak, hogy a két hónapos májusi és júniusi amerikai út zsúfolt programmal mégis csak nehéz lesz, és aggódom, hogy mi lesz az egészségével. Erre azt mondta: Igen, én is gondolok rá, de akik jó járatban vannak, azokat az Isten megsegíti. Ezt olyan nyugodtan, olyan higgadtan mondta, hogy az ember egészen megnyugodott.”⁽¹⁰⁾

 

Délután három óra. Mindszenty bíboros a Pázmáneum kicsi, rendezetlen kertjében megkezdi pontosan fél órányi sétáját. Ez a kimért idő a börtöni szokások maradványa volt. A kert fedett kuglizóját még a régebben itt élő kispapok számára alakították ki. Az 1910-es években ezt használhatta volna Mindszenty József, mint fiatal papnövendék. Most esős időben itt végezte sétáját.

„- Hát Tibor, itt ebben a szürke kuglizóban megint bejártuk a világot. Menjünk föl.

Mindig megvigasztalnak engem ezek a reális, találó megjegyzései. Ő a körülötte és vele történtek gyakorlati megítélésében realista. Csak amikor nagyon akar valamit istenszeretetből az egyház, a hit érdekében, amikor azt akarja, hogy valóban Isten evangéliuma és az igazság kiáramoljon az emberekbe, akkor szinte a lehetetlent is lehetségessé akarja varázsolni. És ez az, amit sokan korábban is, mint papnak, mint káplánnak, mint apátplébánosnak, mint veszprémi püspöknek, mint esztergomi érseknek, és talán ma is, mint száműzött bíborosnak a szemére vetnek, és irreálisnak mondanak.”⁽¹¹⁾

 

„Délután sétálás közben megint elmondta a bíboros, hogy a fogolykiváltó mercedáriusok hogyan telepedtek le Magyarországon. Széchenyi prímás már lezárta az utolsó, a hatodik testamentumát. Másnap érkeztek meg hozzá Bécsből a mercedáriusok, akik a török és a tatár fogságból sokakat kiváltottak. Azt mondta nekik Széchenyi prímás Nagyszombatban:

– Ej, pont rosszkor érkeztetek, tegnap zártam le a végrendeletemet.
Aztán elküldte őket, mondván:
– Imádkozzatok, hogy még életben maradjak, és ezt is el tudjam intézni.

A mercedáriusok elmentek, imádkoztak. Széchenyi prímás 80.000 forintért vett Illaván egy házat, valamikor a 18. század elején, de már a nagymajtényi fegyverletétel után visszahoztak több mint száz magyart a rabságból, valahonnan a Krímről. Kirendelték a katonaságot a foglyok ünnepélyes fogadtatására. Marosvásárhelyen nagy templomi fogadtatás volt hálaadással. A csanádi püspök a kanonokokat rendelte ki, hogy ebédnél szolgálják ki ezeket a hazatérő foglyokat. Károlyi Sándor valamennyit adoptálni akarta, de persze a szüleik is igényt tartottak rájuk. Károlyi Sándor azt mondta, hogy ne csak idegenek legyenek jó mesteremberek Magyarországon, hanem ezek a hazakerült magyarok is jó mesteremberekké váljanak.

Mikor ezt a történetet elmondta, megállt kétszer-háromszor, szinte átszellemült, és majdhogynem kicsordultak a könnyei, annyira meghatódott. A prímás valójában nagyon jóakaratú, gyöngéd és érző lélek.”⁽¹²⁾

 

„A reggelinél, amit sietve fogyasztottunk el, kalácsot tettek az asztalra, finom fehér kalácsot, és erre azt mondta a bíboros úr:
– Nini, ha nincs is kitoló fánk, de van kitoló kalács!

Én még nem ismertem ezt a kifejezést. Akkor elmondta, hogy amikor valahol vendégség vagy lakodalom van, és egész éjjel mulattak, táncoltak, akkor a gazdasszony az ünnepség vége felé behozza a fánkot, hogy megkínálja a vendégeket, ezt a fánkot hívják kitoló fánknak, mert »kitolja«, távozásra szólítja fel a vendégeket. És hiába éneklik, mint a Hegyháton is tették a vendégek, hogy »Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el«, mert felhangzik a gazdasszony hangja:

– Mindjárt hozzák a kitoló fánkot!

A reggelinek vége lett, vettük a kabátunkat, a csomagokat. A nővérek, Laura, Kolumba és Andrea testvérek, meg Vecsey titkár lekísértek a lépcsőn. A prímás kilépett az ajtón, és feléjük fordulva, mosolyogva azt mondta:

– Tűzre, vízre vigyázzatok!”⁽¹³⁾

 

„Mindszenty olyan ember volt, akinek remek a humorérzéke. Magyar típusú humor volt ez.” – írta róla egy amerikai diplomata.⁽¹⁴⁾ Egy tiszteletére rendezett főpapi fogadáson elmesélte Szent Márton esetét a ludakkal. „Betetőzte a jó hangulatot, mikor a nyolcvanéves magyar bíboros kikerekítette a történetet azzal, hogy felszólította püspöktársait: ne kíméljék az asztalon álló ételt, egyenek bőségesen, mert két nap múlva Márton-nap lesz s az Egyház első századaiban karácsony előtt, Szent Márton napjával kezdődően még éppúgy böjt volt, mint manapság húsvét előtt. Aki tehát őskeresztény szellemben él, most is tartson majd nagyböjtöt, nem árt az a XX. században sem. Aki viszont erre nem tudja elszánni magát, az se búsuljon, tanuljon a jókedvű szerzetesektől, a huncut barátoktól, akik szerettek enni-inni s a böjt idején kisütötték: a lúd tulajdonképpen víziállat, mint a hal, víziszárnyas, és ha böjt idején lehet halat enni, lehet ludat is; a lúd tehát Márton-nap után is hasznos állat. – Szent Márton lúdjának sokat köszönhetnek a jóbendőjű barátok…– zárta adomázó beszédét Mindszenty, a jelenlevő főpapok nagy tetszése közepette. Ez is Mindszenty volt, egy valójában boldog ember, akit felvillanyozott az alkotó élet új lehetősége, és akin elömlött a keresztény derű.”⁽¹⁵⁾

 

A hazai vallásszabadságra jellemző intézkedés volt lelkipásztorok teljes vagy részleges beszédtilalma. Az egyik ilyen papnak vasárnaponként csak egyetlen misét és háromperces beszédet engedélyezett az egyházügyi hivatal. Erre jegyezte meg Mindszenty bíboros, hogy „ha a pap egy kiadósat tüsszent, mi marad a három percből a híveknek?”

 

A bíboros bécsi titkára panaszkodott főnökének, hogy ha történelmi kutatásaihoz Magyarországról könyvtári vagy levéltári adatokat kérnek, el kell hallgatniuk a Mindszenty nevet. Erre a bíboros – jellegzetes humorával – így felelt: „Nem is szeretném, ha könnyen lehetne a nevemet emlegetni!”

 

„Amikor a közös egyházközségi fogadásra mentünk, előtte itt nagyon jól megvacsoráztunk. Köves Ilonka volt a szakácsnőnk. A fogadás után ismét ők tálaltak sokféle édességet. Köves Ilonka kínálatát azzal utasította vissza huncutul: Kérem, nem tudok enni, mert a szakácsné nagyon megetetett.”⁽¹⁶⁾

 

„A második osztályban, a kicsinyeknél egy kislány, amikor bementünk, kiállt egy csokorral. De annyira meg volt hatódva, hogy nem tudta elmondani a köszöntőt. Megkérdezte tőle Őeminenciája nagyon kedvesen: Ugye, kislányom, tudod, mit akarsz mondani? A lány azt válaszolta: Igen. Erre a bíboros: Lányom, én is tudom, hogy mit akarsz mondani, ha mind a ketten tudjuk, akkor jól van.”⁽¹⁷⁾

 

„A bíboros ez évi San Diegó-i látogatását (Szekeres Vilmos) testvére pontosan leírta: »Tudod, nekem megírta a testvérem, hogy mi Mindszenty Józsefet, Magyarország hercegprímását vártuk, és megérkezett a Józsi bácsi.« Érdekes. Sosem hittem volna, hogy bíborosunk, aki annyira tartózkodó, öregségére Józsi bácsivá válik. Ezt jól észbe kell tartanom.”⁽¹⁸⁾

 

„Nagyon talpraesetten tud válaszolni. Amikor arról volt szó, hogy sokaknak van két kocsijuk is, Őeminenciája megjegyzi nagy nevetés közepette, hát, ha olyan jól megy a magyaroknak, hogy két kocsijuk is van, akkor elmehetnek kétszer is a vasárnapi szentmisékre.”⁽¹⁹⁾

 

„A sok közül egy jellemző interjúkérdés. Sydney-ben egy elegáns hotelben történt. Legalább három tucat újságíró volt jelen. Amikor már vége felé járt a kérdezgetés, valaki föltette a súlyosan gonoszkodó kérdést – mert mindig a saját szavaival akarták megfogni, hogy ő reakciós, maradi ember, szinte a könnyeim is kicsordultak szegény bíborosért.

– És ha ma Eminenciád választhatna a Ferenc József-i Osztrák-Magyar Monarchia és Sztálin kommunizmusa vagy Hitler nemzeti szocializmusa között, melyiket választaná?

A kérdés halálos csendben hangzott el. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A torkom is elszorult, vajon mit fog főnököm válaszolni: De ez a nyolcvanon túllevő magyar aggastyán bíboros semmi feszültséget sem látszott érezni, sem hangjában, sem mozdulataiban. Meggyőződéses hangon csak azt válaszolta:

– Hogy én ma melyiket választanám, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Ferenc József császár és király után nem maradtak vissza sem emberégető kemencék, sem haláltáborok, ahol milliónyian pusztultak el.

Remegő hangon fordítottam angolra válaszát, mintha saját véleményemet mondanám. Mélységes csönd uralkodott a teremben. Senki többet nem kérdezett, de láttam mozdulataikon, hogy mély hallgatásba merülve, szótlanul lépkednek ki a teremből. Ő pedig fölkelt, mintha mi sem történt volna. Bármi jött utána, ezekért az interjúpillanatokért érdemes volt nekem Bécsben mellette és érte dolgozni.”⁽²⁰⁾

 

Kolumbia fővárosában történt, hogy a mise után egy népes magyar család özönlött be a sekrestyébe. A nagyapa elpanaszolta, milyen messziről jöttek, de a záporeső miatt nem tudtak idejében megérkezni, és így az unokák lekésték az elsőáldozást és a bérmálkozást. Mindszenty bíboros már öltözködni is akart az új szentmiséhez. Végül kísérői tanácsára másnap reggelre halasztották a szertartást. „Ritkán láttam Mindszentyt úgy elérzékenyedni, – írta a kíséretében lévő munkatárs – mint ennek a két kis magyar gyermeknek első szentáldozásánál és bérmálásánál. Csak úgy folytak a könnyei. A mise végeztével az egész család bevonult a sekrestyébe. A szót ismét a nagyapa vitte. Mindenekelőtt bemutatkozott: »Vétek József vagyok, – mondta a bíboros előtt meghajolva –, a kis unokám pedig Vétek Jóska, a testvére meg Vétek Katalin.« A száműzött esztergomi érsek szeretetteljes pillantásával végigsimogatta őket és csak annyit mondott: »Milyen vétek lett volna meg nem bérmálni ezeket a szép magyar gyerekeket!«”⁽²¹⁾

 

A zindorfi nagymisére titkára nem tudott neki pásztorbotot szerezni, mire megjegyezte a prímás: „Nem botot várnak ezek tőlünk!”

Itt, a zindorfi táborban történt, hogy a kápolnai bevonulás alkalmával annyira körülfogták egyházi és világi kísérői, hogy a szegény menekült magyarok nem tudtak a közelébe férkőzni. Egyikük ezért így kiáltott fel:

„– Viszik ezek a piros hasúak a drága kis öregünket. Áldja meg az Isten!

Ebben valahogy benne van a magyar nép iránta való érzelme.”⁽²²⁾